Az élet dolgai

Rohant felém, nyaldosott, ahol csak ért. Esténként a fotelom mellé ült, s velem nézte a Híradót.  A kertbe tavaly  már nem jött velem.  A kanapé alá húzódott, a falhoz simulva. Mélyre zuhanva aludt. De elég volt a szomszédék macskáját lesiccelnem, máris rohant, s megkergette Gerzsont, aki feledve iménti gőgös vonulását, menekülőre fogta. Angol bulldogunk elcsípve a kertet bearanyozó napfény utolsó lepketáncát, elmerült a fényben.

Beszélgettünk kicsit. illetve én beszéltem hozzá. A kert magas ősfenyőjén kergetőző mókusokról, az óvatosan ugrándozó feketerigókról. Szerette ezeket a perceket. Mozdulatlanságát hirtelen egy ugrás váltotta fel, de soha nem volt képes elkapni a feketerigót. Túl kövér volt már a vadászathoz.

Lányomék késő este felhívtak, megkérdezték hogy vagyok, hogy telt a nap. Aztán ezer kérdésük volt a kutyáról. Evett-e eleget, elég gyakran cseréltem-e az ivóvizét, mennyire bírja a hőséget?

Tudtam, hogy valójában a kutya érdekli őket, azért ez a minden esti mobilhívás messzi németországi tájakról. Meséltem nekik mindenről. Hogy késő, nagyon késő este, amikor már szívesen aludni térnék, rájön valami megmagyarázhatatlan érzés. Az ajtó elé ülve várja, hogy kiengedjem a kertbe. Visszajön, de semmi idő múltán megint csak a kertbe vágyik. Ül, s nézi a holdat, az utcai lámpa lombokon átszűrődő fényét. Olyasmit hall, amit én nem. Tán a madárkák mocorgását,  a vakond föld alatti neszezését. Vagy ilyenkor fogta el a vágy a gazdijai után?

Megsimogattam ilyenkor. De aztán kezdődött majd éjfélig a mászkálása. Akkor aztán rápirítottam. S mentem aludni. Az ágyam mellé feküdt, s igazán zokon vette, hogy kiparancsoltam onnan. Nem akartam hangos horkolása miatt álmatlanul forgolódni.

Reggelenként megbeszéltük a programot. Csöndben tűrte, hogy bezárjam, amíg átmegyek a közeli boltba. Néha jól járt, amikor megengedte, hogy a szíját a nyakörvére kapcsoljam, s együtt indultunk útnak. Nagyokat sétáltunk a közeli ligetben. Zsebemben zacskó, hogy felszedjem a piszkát. A közelben lakó kutyák veszettül megugatták, persze visszaugatott, acsarkodtak egymásra. A csalitosban madarak  bogarásztak. vele futottam, hagy hajszolja őket. Nagyokat nevettem, amikor hopponmaradt.

Eljött az idei nyár. Családom külföldre indult. Megbeszéltük a rám váró tennivalókat. A fű, a hortenziák,  a cserjék locsolását.

A kutyáról hallgattunk mélyen. Már nem említették, hogy  a forróságban majd sokszor cseréljem az ivóvizét. A kutyát már nem kell etetni, itatni.

A kutya már elköltözött egy másik világba.

Pár hétig betegeskedett. Orvoshoz rohangáltak vele. De nem volt mit tenni. Kitelt a hét esztendő, ami a mi kutyánknak meg volt írva a sorskönyvében.

Elhamvasztatták, s az urnáját egy hatalmas cserép aljára süllyesztették. Ott áll a cserép a kertben. Rózsa virít fölötte.  Madárcsicsergés, napfény, holdfény, szellők, ismerős és ismeretlen neszek mind-mind léteznek körülötte. Csak ő nincs már velünk.

Amikor este letelepedtem azon tűnődtem,  vajon engem is ilyen égető, mély  fájdalommal búcsúztatnak majd  el?

Régiségek között tallózgattam. Ilyenkor elárasztanak az emlékek. A virágos csupor apai nagyanyámat idézte. Hideg aludttejet az ő virágos csuprából kanalazgathattam. Anyai nagymamámtól kaptunk nefelejcses levesestálat. Máig megvan, most lányom őrzi. Az alpaka kanalak a mosogatást idézik, amikor ki kellett szidolozni. Utáltam ezért, mert az időmet rabolta. Mentem volna olvasni a baromfiudvarba, ahol egy hatalmas, szépen kisúrolt kecskeól volt a “gyerekszobám”, a rejtekhelyem. Mert kecsként nem volt. Az ólat meg örököltük, nem is tudtuk kitől.

Tükrös fésülködőasztal. Mennyire vágytam egykor  ilyenre. Nekünk sosem volt ilyen kincsünk.  A sóvárgás megmaradt utána. Nippek. Anyukámat idézik, aki gyűjtötte a porcelán madárkákat, figurákat. Valamennyinek saját, külön kis csipketerítője volt. Anyám kézimunkái. Haláláig szemüveg nélkül olvasott, horgolt. Most én őrzöm a nippeket, és az általa horgolt terítőcskéket. Mindegyik egy-egy költemény.

Volt egy nagyobb terítő is. álomszép. Még a háború alatt fújta a szél azt az újságlapot, amelyen a mintája volt.  Anyukám féltve őrzött kincse lett, ez a ki tudja honnan kitépett lap, a mintával. Többször is lehorgolta, hetekig bíbelődött vele. aztán kimosta, keményítette, vizesen kivasalta. A családunk orvosának horgolt egyet, meg annak az ügyvédnének, aki nagyon dicsérte a kézimunkát.  Anyukám ilyen volt. “Névreszólóan” horgolt, el-el mosolyodott, amikor annak örömére gondolt, aki majd megkapja.

Mosni, vasalni se tudott nála senki jobban. Volt egy Dachauból visszatért ember a szomszédunkban. Felesége, kislánya vált hamuvá, füstté.  Csak ez az ember ért haza élve. Anyám sokszor tűnődött azon, hogyan is képes ez az ember tovább élni. Időnként átküldött neki velem egy nagy tányér sztrapacskát, vagy kocsonyát. Mosta, keményítette, vasalta az ingeit. Kint száradtak az ingek a mosás után a szellős udvaron. Ettől aztán csodás forrásvíz illat költözött belé, amit csak intenzívebbé tette a szenes vasaló forrósága.

Egyszer aztán nem nyílt többé kopogásunkra az ablak, a kapu sem. Meghalt szegény, mondta anyám. A bánat, a szíve fájdalma vihette el. Tudtuk, hogy így van, hiszen munka után egyedül ült a szobájában. S akkor megrohanták a lélekképek: a kislánya kacagása, kék szeme, a csinos felesége szelíd tekintete. S az az utolsó kép is megrohanta, amikor elszakították őket, hogy más vagonba zárják.  Nem lehetett így sokáig élni. Családtalanul, borzalommal a szívben.

Róluk is mesélnek a tárgyak. A szenes vasaló, a kocsonyás tányér. Másoknak tárgy. Számomra régi idők szellemei.

Túl sok élmény éri az embert, ezért aztán időnként túlcsordul a lelke, az elméje. Van, akik ilyenkor kibeszélik magukból a túl sok élményt, túlcsorduló érzelmet.  Én meg kiírom magamból.

Persze szeretem, ha el is olvassák, bele-és hozzászólnak. Ilyesmi.

Véletlenül bukkantam ide, miután valaki egy egész könyv elolvasását javallta ahhoz, hogy blogot készítsek. Férfi volt az istenadta. Tehát míg dr. Sándor Zsuzsa bejegyzéseire vadásztam, megleltem itt a felajánlást, s lett is semmi perc alatt blogom.

Történeteket jegyzek ide, fájókat és örömtelieket. Az élet dolgairól.

Vallom, lehet a nőknek barátja férfi is. Nekem részem volt benne. Kísértés semmi, mert egymásból csak a barátság, a szeretet, a lelki összetartozás,  kellett. Meg a közös hivatás adta milliónyi megbeszélendő téma. Neki volt egy karakán felesége. Voltak hát ketten, s a harmadik meg én. Igyekeztünk kiszabadulni a természetbe. Volt nekik egy ütött, kopott “dácsájuk”,  ha tehettük ott loptuk a napot. No jó, időnként gazoltunk, ástunk, vetettünk, megint gazoltunk. S közben barátom gyermekkori, ifjúkori történeteit hallgattuk. Szóhoz azért mi is jutottunk. Ilyenkor barátom felesége recepteket osztott meg vele, hogyan lehet babos káposztát főzni, meg ilyenek.  Egyszer főzött is, ott kint a kertben.  A közeli kiskertekből az illat odavonzotta a népeket. Jutott a kondérnyi babos káposztából mindenkinek.

Előkerült a szomszédék kerítésszaggatója. Megkóstoltuk. Hozta a másik a saját karcos borát, az is elfogyott.

A többiek kint éjszakáztak, mi a buszmegállóhoz indultunk.  Sötét éjszaka volt, megállt a közelünkben egy furgon. Bekérezkedtünk. A háznál nagy vígan kitüremkedtünk. Illően megköszöntük a fuvart.

Szívesen- mondta a sofőr nevetve – ebből még úgy se szállt ki senki élve, hogy megköszönje.

Akkor vettük észre, hogy egyik temetkezési vállalat halottszállítójában voltunk potyautasok.

Üdvözlet a(z) Cafeblog honlapon. Ez az első bejegyzés, amelyet a Cafeblog előkészített a honlap tulajdonosának. Törölhető, tetszőlegesen szerkeszthető, és már kezdődhet is a honlap tartalommal történő feltöltésének szép és fárasztó folyamata!
Sok sikert!